Úgy alakult, hogy a közelmúltban két egymást követő este, elsőként a Legenda vagyok, majd másnap a 28 nappal később c. filmeket nézhettem meg. Adódott, hogy valamiféle összevetést tegyek.
A két film között 5 év különbség van a 28 nappal később javára és ez talán sokat előrevetít a két film megítélésében. Számomra a Legenda vagyok az előbbi mozi, mainstream változata, felspékelve azokkal a hatásvadász elemekkel, amelyeket az amerikai filmekben annyira szeretünk, vagy utálunk (döntse el ki-ki maga).
De ne szaladjunk ennyire előre…a két film alapgondolata kísértetiesen hasonló. Adva van a főhős, aki egy kiadós vírusfertőzést követően annyira egyedül marad a világ egyik legnagyobb metropoliszában, hogy bármely baranya megyei kistérség falujának lakossága lekörözné az urbanizációs statisztikában.
A 28-ban a helyszín London, a Legendában New York.
Mindkét filmben apokaliptikus és teljesen szürreális képek fogadják a nézőt, ahogy főhőseink nyomába eredünk a kietlen utcákon, azokon a helyszíneken, amelyek nyüzsgő forgatagát már oly sokszor láthattuk más filmekben. Londonban még friss az élmény, mindösszesen 28 nap telt el a katasztrófa óta. Itt a helyszínek kifejezetten nyomasztónak hatnak. Olyan mintha az embereket leradírozták volna a mozdulatlan városról. New York ellenben – a film szerint – már közel három éve elesett. Itt az evolúció tört utat magának és Manhattan szépen fokozatosan kezd arra a buja vegetációval rendelkező szigetre hasonlítani, amit oly sok évvel ezelőtt állítólag pár dollárért vettek meg az őslakosoktól. Az utcákon oroszlánok vadásznak gazellákra, ami azért elég bizarr. A történetben hamarosan előkerülnek a zombi-k és végsős soron kiderül, hogy bár maroknyian ugyan, de vannak túlélők. Az emberiség 90 százaléka azonban kipusztult. A maradék többsége élő halottként próbálja elpusztítani azt a kis százalékot, akik valamilyen csoda folytán, de teljes értékű emberek tudtak maradni. A történetet tovább nem részletezném. Mindkét film esetében más-más helyszíneket és történéseket járhatunk be, és nem kevés vaskos mondanivalóval és tanulsággal lehetünk gazdagabbak. Számomra meglepő tapasztalat volt, hogy a sok szemétből, amivel manapság Hollywood elárasztja a világot, pont két zombies film feszeget olyan súlyos társadalmi kérdéseket, amelyek aktualitása vitathatatlan. A kirekesztettség, a szegregáció, a félelem, a civilizációs ártalmak és a fogyasztói társadalom mérhetetlen éhségének csapdái. Ebből a szempontból a 28 szerintem sokkal jobban sikerült, mégis a Legendát bármikor szívesebben megnézném.
Ennek sajnos az oka, hogy rá kellett jönnöm: túlságosan nagyban szocializálódtam az amerikai filmeken és egész egyszerűen hatással tud rám lenni az a – már a bevezetőben említett – hatásvadász elemekkel operáló filmes gondolkodás, ami az amcsi filmekből árad.
Pattogatott kukorica nélkül még bőven tudok filmet nézni, de van az a generáció, aki már csak ezzel és kólával a kezében tudja elképzelni a mozizást. Egyszerűen ezek nélkül már nem teljes az élmény! Én is valahogy így vagyok ezzel.
A 28 egy európai gondolkodású film (angol-francia koprodukció), dramaturgiailag hibátlanul felépített munka, ami folyamatosan olyan fordulatokat hoz, amit az ember nem tud előre kiszámítani.
A Legenda ezzel ellentétben minden kockájában kiszámítható, de legalább is nagyon kevés meglepetést ad. A főhősnek például van egy kutyája, akiről lehet tudni, hogy mivel nem vígjátékról van szó, biztos elpusztul. Így is lett! Bár én is megsirattam a kutyus elvesztését, de ez a filmnek a felesleges, giccses megfestése volt. Fel nem foghatom ésszel, hogyan rendelkezhet a főhősünk közel három év totálisan kiürült New Yorki tengődés után is még pl. árammal, tojással a rántottához és olyan high-tech laboratóriummal a pincében, aminek csak a rendben, tisztán- és karbantartásához egy kisebb cégre lenne szükség. A legidegesítőbb azonban a főszereplőként választott Will Smith formálta főhős, aki vezető katonai virológusként, rádiós amatőrként, zombie és Afrika vadászként és nem mellesleg házi lakberendezőként (pontosabban házi erőd építőként) is remekül megállja a helyét. Ilyen derék ifjak biztosan csak az újvilágban teremnek. Ugyanakkor kifejezetten tetszett a magában vívódó, társaságot kereső figura. A film egyik legnagyobb jelenete szerintem az, amikor kedvenc próba babája vándor útra kel és mint kiderül, ez lesz a vesztes napja! Nagyon tetszett a kép, amikor a kutyával a kádban összebújnak, miközben kint a zombie hordák falják fel a várost. Fantasztikus volt a jelenet, amikor a zombie kutyák az egyre szűkülő napos mezsgye eltűnését várják, vicsorgó fogakkal, hogy rávethessék magukat a homályba került áldozataikra. Sokkal jobb filmnek tartom tehát a 28-at, de bármikor sokkal szívesebben megnézném újra a Legendát.
Végezetük: a magam számára úgy oldom fel ezt az ellentmondást, hogy elkészült az a film, ami magában hordozza a 28 nagyszerűségét és a Legenda magával ragadó érzését. Ez pedig Frank Darabont, Walking Dead mesterműve, amiről már itt írtam vala.
